Műtárgyak a Mátyás Király Múzeum Gyűjteményéből: Tűzfegyverek a hódoltság korából

Visegrád vára a 16. században stratégiai jelentőségű erősség volt. Annak ellenére, hogy a kor hadászati követelményei szerint ekkor már elavultnak tekinthető, egyike volt a Buda előterét biztosító váraknak, a Bécs és Buda közti folyami útvonalat ellenőrző felső-dunai védelmi lánc egyik elemeként. A Duna ugyanis a 16-17. században a szemben álló hadseregek elsődleges felvonulási útvonalaként és logisztikai-utánpótlási szempontból egyaránt kiemelkedő fontosságúnak számított. A visegrádi vár birtoklása és megtartása tehát alapvető érdeke volt mind az oszmán, mind a keresztény hatalmaknak. Ez magyarázza, hogy az 1526 (a törökök első, a Dunakanyar térségét ért inváziója) és 1685 (az oszmán haderő végleges kivonása a területről) közti időszakban számos jelentős ostromot élt át (különösen 1540 októberében, majd 1544 tavaszán a török foglaláskor, később 1595-ben és 1605-ben a tizenötéves, végül 1684-1685-ben a visszafoglaló háborúk idején). A sorozatos harci cselekmények következtében mind az alsó mind a fellegvár (és valószínűleg maga a település is) súlyos károkat szenvedett. Ezzel párhuzamosan az egykori királyi székváros területén már a 16. század közepén teljes egészében megszűnt az élet; a korszakban egyedül a várrendszer használata folyamatos a 17. század végéig.

A Visegrádon 1544 és 1685 között állomásozott oszmán-török és keresztény csapatok hadfelszereléséről csak kevés részletes inventárium maradt fent. A vár hadianyag készletéről 1685 júniusában készült egy leltár, amely szerint 87 mázsa lőpor, 25 mázsa kanóc, 81 mázsa öntött és öntetlen ólom, 50 db. ún. Haubitz- (tarackágyúhoz való) kartács, 2700 db. kézigránát, 200 db. szurokkoszorú és 50 db. Haubitz-gránát állt rendelkezésre. Egyes korabeli beszámolókban is felbukkannak fegyverzetre (elsősorban azok számarányára) vonatkozó adatok: így például az Ungnád Dávid 1573. évi követjárásáról tudósító krónikás megjegyzi, hogy a felsővárban mindössze három ágyút láttak. Salomon von Schweigger, néhány évvel később, 1577-ben kelt beszámolója ugyanitt egy csatakígyóról és két szakállas puskáról tesz említést. Reinhold von Lubenau 1587-ben a vár helyőrségének ismertetésekor, a kis létszámú gyalogos csapat („talpasok”) mellett csak öt ágyút jegyzett fel. A történetíró és utazó, Evliya Çelebi a 17. század hatvanas éveiben írt munkájában Visegrád 1544. évi török ostromának leírása során fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a budai és esztergomi pasák egyesített hadereje Budáról hozatott báljemezek (ostromlövegek, réstörő ágyúk) segítségével vette be a várat. Az írásos források mellett a korabeli fegyverzetről elsősorban a régészeti feltárások során előbukkant, illetve a fellegvár és alsóvár környékéről, valamint a Dunából szórványleletként a múzeumba került tárgyak alapján alkothatunk képet. A harci eszközök viszonylag kis száma elsősorban azzal magyarázható, hogy a hadianyagot az ostromok után minden esetben igyekeztek összegyűjteni.

A korszakban általánosan elterjedt tűzfegyverek különböző típusai közül főleg szakállas puskákat ismerünk. Ezek átmenetet képeztek a kézi lőfegyverek és a könnyű lövegek között és elsősorban az állandó erődítmények védőfegyverének tekinthetők, amelyeket az álló várharcban, szilárd talapzatra (falra, lőrésbe vagy állványra) helyezve használtak. A fegyvercső aljára kovácsolt kampó („szakáll”) az erős hátralökést fogta fel és megfelelő tartást biztosított; a típus elnevezése is innen ered. A Visegrádon talált példányok közül kiemelkedik egy 96,8 cm hosszúságú, 23 mm kaliberű, oldalsó gyúlyukkal ellátott, tölcséresen szűkülő kialakítású, körbefutó gyűrűkkel tagolt vas szakállas puskacső, amely eredetileg tussal ellátott, fa ágyazatba fektetett fegyver fő eleme lehetett.

A 16. század elején megjelenő, keréklakatos gyújtószerkezetű kézi tűzfegyverek csoportjába tartozik egy dunai leletként a régészeti gyűjteménybe került 70 cm hosszúságú, rendkívül jó állapotban konzerválódott pisztoly. Formai jegyei és egyes jellegzetességei (rugók, kakas és lakatlemez elhelyezkedése) alapján a fegyver inkább török, vagy balkáni eredetű lehet.

Az előkerült tűzfegyvereknél lényegesen jelentősebb számúak az azokból kilőtt, többféle anyagból készült, változatos mérettartományokba sorolható különböző lövedéktípusok. Ágyúgolyókat a 16-17. században már ritkábban faragtak kőből, inkább vasból és bronzból készültek leginkább öntéssel; átmérőjük 38-157 mm közé tehető, amelyből sokféle ágyútípus jelenlétére következtethetünk. Igen gyakori tüzérségi eszköz volt a tüzeslabda, amelyeket főleg gyújtásra és világításra használtak. A kézzel és mozsárral is vethető, különböző méretű labdák többrétegű vászonzsákját puskaporral töltötték meg és szurokkal kenték be; gyakran kombinálták robbanóanyaggal, kézigránátokkal és töltéssel ellátott kis vascsövecskékkel, ún. aprópuskákkal is. A robbanó-gyújtó elegyet tartalmazó zsákot a szétrepedés ellen zsinórhálóval erősítették meg, a 17. század végétől pedig tojásdad formájú, vaspántokból kovácsolt bombavázakba helyezték. Ilyen, felső végén deformált – tehát valószínűleg felhasznált – 35 cm magasságú tüzeslabdához tartozó váz a Dunából került elő.

A szakállas puskák vasgolyói átlagosan 20-24 mm átmérőjűek. Az ólomgolyókat gyakran kavicsmag köré öntve készítették el. Egy 40 mm átmérőjű, kavicsmagvas lövedéket az alsóvár 16. századi rétegeiben is találtak. A kisebb méretű puska- és pisztolygolyók helyben történő gyártásához fogó alakú, vasból készült öntőformákat használtak. A szárak összeérő végén hengeres és félgömb kialakítású üreggel ellátott 16-17. századi golyóöntő formákat a fellegvárból is ismerünk.

Kováts István

régész

Mátyás Király Múzeum

Ajánlott irodalom:

Iván László: A visegrádi vár története a kezdetektől 1685-ig. Visegrád, 2004.

Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Natura Kiadó, Budapest, 1971.

Kováts István (szerk.): Visegrád a török korban 1526-1685. Altum Castrum 7. A visegrádi Mátyás Király Múzeum Füzetei. Visegrád, 2010.

Kováts István: Hadiesemények a visegrádi várban és környékén a 16-17. században. In: Kósa Pál (szerk.) Várak kastélyok templomok. XIV. évfolyam, 6. szám (2018. december), 14-17.

Lugosi József-Temesváry Ferenc: Pisztolyok. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989.

Fotó: Kováts István

« Műtárgyak a Mátyás Király Múzeum gyűjteményéből: Rátétdíszes, fedeles boroskancsó

Műtárgyak a Mátyás Király Múzeum Gyűjteményéből: Anjou-kori üvegpoharak »