Műtárgyak a Mátyás Király Múzeum Gyűjteményéből: Római kori mécsesek

A mécsesek – vagy olajlámpások – a római kor egyik legjellegzetesebb, mindennapi használatra szolgáló tárgyai. Többségük agyagból készült, jóval kevesebb a drágább, nehezebben elkészíthető, fém alapanyagú. Bár a világító eszközök különböző változatai már korábban is ismertek voltak, sőt használatuk a római korszakot követően is kimutatható, legszélesebb körben a római uralom idején és területén terjedtek el. Ekkor a polgári települések, a katonai létesítmények és a temetkezések leletanyagában is megtalálhatók, ugyanakkor a birodalmon kívüli területekről jóval kisebb számban ismertek. Feltételezhető, hogy ennek oka a világításhoz használt anyag, vagyis az (oliva)olaj beszerzésének nehézsége lehetett. A provinciákba elsősorban Istriából, Dalmatiából és Hispaniából szállították az olajat, így a kereskedelmi kapcsolatok megszűnésével a mécsesek működéséhez szükséges olaj is elérhetetlenné vált. Ez magyarázza, hogy a római fennhatóság megszűnésével miért tűnt el a tartományok területéről is ez a tárgy. A birodalmon kívül valószínűleg más típusú eszközök szolgáltak világítás céljára, amelyekhez nem folyékony (olaj), hanem szilárd (faggyú) anyagot használtak.

1800 évvel ezelőtt, a mai Visegrád külterületén, a Lepence-patak torkolata mellett feküdt egy római település és temetője. A lelőhely 1982-2008 közötti kutatása mintegy 60 mécsest hozott a felszínre. 2008-ban a település edényégető kemencéje és egy mécseskészítő forma töredéke is napvilágra került, ami bizonyítja a világítóeszközök helyi gyártását.

A pannoniai mécsesek nem fazekaskorongon, hanem agyagnegatív formába préseléssel készültek. Két részből állították össze: az alsó, öblös és a felső, laposabb, nyílásokat is tartalmazó részből. A két rész összedolgozása után kerülhetett rá az agyagmáz vagy a festés. A mécsesek kerekded része szolgált olajtartóként, a hosszúkás részbe helyezett kanócot a végén található lyukon kivezetve tudták meggyújtani. Többségében egy lángnyílásuk volt, de szép számban ismertek 2-3 vagy akár 7 lyukú mécsesek is, hosszuk 8 cm körüli. A tárgyak egy része reliefes: általában a Bacchus-kultuszhoz kötődő motívumokkal díszítettek (szőlőfürt, szőlőlevél, ugró állatok, amfóra), ami különösen a katonaság körében örvendett nagy népszerűségnek. Ugyanakkor vannak egyszerűbb, díszítés nélküli változatok is.

Az első mécseseket a katonaság hozhatta magával Itáliából, de a későbbiekben már helyi gyártmányokkal elégítették ki a Pannoniában állomásozó csapatok igényeit. Az ún. firmamécseseknél az aljon olvasható a firma, vagyis „cég” jelzése – ez alapján meghatározható a készítő mester. A visegrádi töredéken olvasható VICT jelzés valószínűleg Victorialis aquincumi mesterre utal, akinek munkássága a 2. század közepéig követhető az egyik óbudai fazekastelepen. Az általa készített mécsesek erőteljesen kiemelkedő, levél alakú fogófüllel rendelkeztek. Gyanítható, hogy a visegrádi negatív nem közvetlenül a mester tevékenységéhez köthető, hanem egyik termékéről készítettek másolatot a visegrádi fazekasok a 3. század elején. Ugyanígy aquincumi párhuzamokat mutatnak a Lepence-patak menti lelőhelyen napvilágra került CRESCES és FORTIS jelzésű mécsesek is. A visegrádi temető sírjainak majdnem felébe helyeztek az elhunyt mellé mécsest, ami azt jelenti, hogy a túlvilági életben is fontosnak tartották.

Boruzs Katalin

régész

Ajánlott irodalom:

Delbó G.: A budaörsi temető kora római kerámiaanyaga. In: A budaörsi római vicus temetője. Szerk.: Ottományi K. Budapest 2016. 396-431.

Istvánovits E. – Pintye G.: Az alföldi Barbaricum mécsesei [Lamps of the Barbaricum of the Great Hungarian Plain.] A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve LIII. 2011. 83-111.

Iványi, D.: Die pannonischen Lampen. Dissertationes Pannonicae II.2. Budapest, 1935.

Szentléleky T.: Aquincumi mécskészítő műhelyek. Budapest Régiségei 19. 1959. 167-204.

« Műtárgyak a Mátyás Király Múzeum gyűjteményéből: A Visegrád-lepencei agyagszobrocska

Arcok Visegrád múltjából – Emlékezés egy tudós pap életútjára »