Műtárgyak a Mátyás Király Múzeum gyűjteményéből: 14. századi bronz corpus
Categories: Aktualitások,Cikkek
A ma álló, a 18. század utolsó harmadában épült visegrádi plébániatemplom környékén, az egykori 14-15. századi város területén 1956-ban szórványleletként talált 7,7 cm magas, öntött bronz Krisztus-ábrázolás (corpus) egyszerű kialakítású, durván cizellált darab. A test enyhe ’S’ alakot formáz, a karok kissé ívelten felfelé állnak, a tenyerek átfúrtak. A fej a jobb vállra hajlik, a szemek lehunyva. A derekat takaró ágyékkendőt három ’U’ alakú plasztikus redőben mintázták meg. A lábak összezártak, a lábfejeket egymásra helyezve jelenítették meg, rajtuk újabb fúrt lyuk látható. A kéz-és lábujjakat reszeléssel alakították ki. Megmunkálása alapján tucatáruként, sorozatban készült öntvény lehetett; a furatok arra utalnak, hogy eredetileg körmeneti és/vagy oltárkeresztre erősíthették.
A körmeneti és oltárkeresztek a korabeli bronzművesség egyik legjellemzőbb és egyben legváltozatosabb csoportjába tartoznak. Kettős rendeltetésük szerint a középkori liturgiában gyakori körmenetek alkalmával rúdra tűzve hordozták, egyébként pedig kereszttalphoz erősítve az oltáron álltak. A kereszteket többnyire fa alapra, vagy famagra szegecselték, amelyeket gyakran aranyozott rézlemezekkel is díszíthettek. A nyugati keresztény világban a templomok felszerelésében a szertartáshoz szükséges kehely, paténa (ostyatál) és a misekönyv mellett a kereszt csak a 11. századtól jelent meg az oltárokon. Elsősorban azt a liturgikus mondanivalót fejezte ki, hogy a misében végbemenő áldozat Krisztus keresztáldozatának megújítása. Ennek megfelelően e műtárgyak legfontosabb része a megfeszített Krisztus ábrázolása az ú.n. corpus.
A Megváltó alakjának a megformálása az idők során folyamatosan változott, párhuzamosan a teológia fejlődésével. A „Krisztus a kereszten” ábrázolástípus az ókeresztény művészetben az 5. századig egyáltalán nem jellemző, talán összefüggésben azzal, hogy a keresztre feszítés különösen szégyenletes kivégzési módnak számított. A 6. századtól a megfeszített alak már megjelent, de még nem áldozatként, hanem élő, a halálon diadalmaskodó uralkodóként ábrázolták; hatalmát gyakran királyi koronával hangsúlyozták. Ugyanakkor az evangéliumi leírás egyre több eleme tűnt fel az időszakban, például a hosszú tunikát felváltotta az ágyékkendő az ábrázolásokon. A halott Megváltó alakja a 9. század első felében jelent meg, közel egy időben a nyugati és a bizánci művészetben. A két ikonográfiai típus évszázadokig párhuzamosan létezett, vagyis a corpusok a „holt” és „élő” ábrázolási tradíció elemeit egyaránt magukon viselték. Csak később, a gótikában vált kizárólagosan jellemzővé a halott Krisztus ábrázolása.
A visegrádi corpust stílusjegyei alapján a 14. század közepére, második harmadára keltezhetjük. Közeli párhuzamának egy Balatongyörök (Zala megye) területén 1941-ben szintén szórványleletként talált megegyező korú darab tekinthető. A két lelet igen nagyfokú hasonlósága, illetve készítéstechnikai egyezések alapján egyes kutatók szerint az is felvethető, hogy mindkettő ugyanazon műhelyben, sőt azonos öntőforma használatával készülhetett, talán az ebben az időszakban ismert több visegrádi öntöde egyikében. A visegrádi példány előkerülési helye közvetlen közelében a Fő utcában fekszik az a teleksor, amely a késő középkori város egyik templomának régészeti maradványait rejti. Részleges feltárását a Mátyás Király Múzeum régészei az 1950-es években, majd 2006 és 2008 között végezték el. E kutatások alapján tudjuk, hogy a templom északkelet-délnyugati tájolású volt, kiterjedése jelen ismereteink szerint 60×15 méter. Szentélyének részletei mellett többek között előkerült az épület déli végéhez csatlakozó szabálytalan négyszög alakú torony is. A belső rész gazdagon festett volt, színes geometrikus és figurális motívumokkal freskótöredékek láttak napvilágot a rétegekből, valamint számos építészeti-szobrászati faragvány. Előbukkantak visegrádi polgárok feliratos, 14. századi sírkövei is a templom körüli temető részleteivel együtt. A régészeti adatok alapján a templom a 14. század közepén épülhetett és valamikor a 16. század elején-első felében néptelenedett el, párhuzamosan a középkori Visegrád hanyatlásával, majd török kézre kerülésével. Noha már nem bizonyítható, de könnyen elképzelhető, hogy a fentebb ismertetett 14. századi corpus e templom felszereléséhez tartozhatott.
Kováts István
Restaurátor: Tavas Imre
Fotó: Szabó László
Irodalom:
Bodor Imre: Két bronz corpus a 14. századi visegrádi öntőműhelyből. Művészettörténeti Értesítő XXXII. évf. 1-2. szám (1983), 165-167.
Buzás Gergely-Mészáros Orsolya: A középkori Visegrád egyházainak régészeti kutatásai. Magyar Sion. Új Folyam 2 (44) 2008/1. 71-104.
Kováts István: Visegrád évezredei. Állandó régészeti kiállítás a Salamon-toronyban. Altum Castrum, a Visegrád Mátyás Király Múzeum Füzetei 8. Visegrád, é.n.,144.
Lovag Zsuzsa: A középkori bronzművesség emlékei Magyarországon. Corvina Kiadó, Budapest, 1979.
Marosi Ernő-Tóth Melinda-Varga Lívia (szerk.): Művészet I. Lajos király korában 1342-1382. Katalógus. MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, Budapest, 1983, 325.
Mikó Árpád (szerk.): Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai, Budapest, 2006/4 ,303.