Sorsdöntő napok: királyhalál Visegrádon

Fél évszázadon belül két király is Visegrádon hunyt el. Mindkettőjüket Károlynak hívták és mindketten Nápolyból érkeztek a magyar trónra. Ám ezzel véget is ért a hasonlóság a két uralkodó között. 1386. február 24-én (más forrás szerint 27-én) hunyt el Visegrádon II. Károly.

Az első Visegrádon elhunyt uralkodó I. Károly (ismertebb, ám téves nevén RóbertKároly) volt, aki 1342-ben halt meg több mint három évtizedes, ugyancsak aktív és roppant sikeres kormányzás után. Ő volt az, aki gyermekként, esélytelenül érkezett Nápolyból egy Árpád-házi hercegné dédunokájaként, majd kiszorította a szintén trónra törő vetélytársait, ezt követően pedig felszámolta a kiskirályok uralmát. Nem csak az ország területi egységét állította helyre, de gazdasági reformjai révén a magyar királyság Közép-Európa legjelentősebb államává vált csaknem egy évszázadra. Ha a magyar népi emlékezet jobban becsülné a valódi teljesítményt, talán legsikeresebb uralkodónkként tekintenénk rá.

II. Károly három évvel I. Károly halála után született szintén Itáliában. A szinte átláthatatlanul kiterjedt Anjou-család tagja volt, ükszülői szinten rokonságban állt a magyar Árpád-házzal. Apja halála után I. Lajos magyar király udvarába fogadták be, itt kapott kifejezetten nívós nevelést, egy ideig – Lajosnak nem lévén fiú gyermeke – a trón várományosának tekintették. Szlavónia, Dalmácia és Horvátország kormányzó hercegeként hamar népszerű lett a délvidéki nemesek között. Itáliába 1378-79-ben tért vissza, amikor egy alkalmi szövetség tagjaként a magyar korona segített letörni Velence szarvát. A kalmárköztársaságot térdre kényszerítették, de Károly ambícióit ez nem elégítette ki, a magyar király engedélyével Nápolyba indult seregével. Nem csak a várost vette be, de 1381 nyarán a pápa Szicília és Jeruzsálem királyává koronázta. Alig néhány hónap alatt a félsziget legjelentősebb alakjai közé emelkedett köszönhetően tehetségének és jó helyzetfelismerő képességének. Uralmát Magyarországról is támogatták, azonban a pápáknak sohasem állt az érdekében a magyar hatalom megerősödése Itáliában, ezért idővel elmérgesedett Károly és az egyházfő viszonya.

Károly I. Lajos király 1382-ben bekövetkezett halála után nem avatkozott be a magyar trónutódlásba, így azt akadálytalanul elfoglalhatta az elhunyt magyar király kikorú leánya, Mária, aki helyett inkább az anyja, Erzsébet kormányzott. Az özvegy anyakirályné azonban sajnos roppant tehetségtelen politikusnak bizonyult, néhai férje végakaratát semmibe vevő döntéseivel nem csak Lengyelországot veszítette el, de néhány év alatt szinte polgárháborús zűrzavar uralkodott el Magyarországon is. Különösen a délvidéki nemesek nagyon bíztak Károly tehetségében, ezért meghívták a magyar trónra, amit el is fogadott. Mivel a pápa az összetűzésük során kiközösítette az egyházból, feltehetően úgy gondolta, nem is baj, ha kis időre elhagyja Itáliát.

Károly tehát talán egy kis békét is remélt Magyarországon, ám tulajdonképpen a halál várta. Mária ugyan hivatalosan lemondott a trónról és Károlyt 1385. december 31-én magyar királlyá koronázták Székesfehérvárott, ám Erzsébet nem törődött bele a kudarcba. Összeesküvést szőttek Károly (immár II. Károly) ellen, s a merényletre február 7-én került sor. Forgách Balázs, királynéi étekfogó mester a budai palotában egy méretes tőrrel súlyosan megsebesítette a királyt. Az uralkodót először az itteni palotában őrizték, majd feltehetően olasz hívei Visegrádra vitték. Akad olyan forrás, amely szerint az orvosai által beadott szer okozta végül a halálát, ám valószínűbb, hogy a sebei (a merényletben az egyik szemét is elvesztette) fertőződtek el. Két hónapig sem ült a trónon, ezzel ő lett a legrövidebb ideig uralkodó magyar király. Mária pedig újra elfoglalta a trónt, s ezzel az ország másfél évtizedre megosztottságba süllyedt.