A töröktől való visszafoglalás után Visegrád romokban hevert. A fellegvár felújítására készült terv soha nem valósult meg. Az új viszonyok között a hely elvesztette korábbi jelentőségét. Az egykori főváros mint német telepes falu éledt újjá. A XVII-XVIII. században több hullámban történt a betelepülés a német nyelvterület különböző vidékeiről. A falu lakói számára megélhetést a mező- és erdőgazdaság, a bányászat, a hajózás, a kisipar jelentett. Visegrádot a nemzeti romantika kora (XIX. század első fele) tette újra ismertté, jelképpé emelve "szomorú romjait".

Visegrád a nemzeti múlt egyik szimbolumává vált. Az állami műemlékvédelem kezdeteitől (1870-es évek) itt folyó munkákat neves szakemberek végezték (pl. Henszlmann Imre, Schulek Frigyes). A tömegközlekedés kialakulásával megjelent a turizmus, fogadása, szervezése körül tevékenykedett Viktorin József, visegrádi plébános. Elsősorban a nagypolgárság építkezéseinek nyomán vált Visegrád a századvégre üdülőhellyé. Neves lakója volt Görgey Artúr tábornok. Írók, művészek is kötődtek ide. A történelmi emlékek sorát gazdagította a királyi palota maradványainak megtalálása (Schulek János, 1934).

Az 1950-es évek óta Visegrádon tömegturizmusról lehet beszélni. A természeti környezet, a műemlékek feltárása, részbeni helyreállítása, és egyre több program vonzza a látogatókat. Az üdülőhely jelleg is változott: hétvégi házak tömege épült a környéken. A belföldi forgalom 1985 óta ugyan csökken, de a létszám ma is jelentős. A lakosság 1945 után a hagyományos foglalkozásokból egyre kevésbé tudott megélni, jellemzővé vált az ingázás. Az idegenforgalomból, üdülőhelyi szolgáltatásokból való megélhetés felé inkább 1990 óta fordulnak helybeliek. (JE)